"Lomha szelek indulnak lefelé a völgyeken, az ég kacagó, végtelen azúrsivatag... be' jó is élni! - Elfeledni a sírást, mely már beleévődött mélyen a szívünkbe, elfeledni a fájdalmas nosztalgiákat: a madártalan, mosolytalan fekete erdőt... Nem igaz, hogy a tél adatott feledésre, a feledés évszaka csak a tavasz lehet, hiszen nem a rózsákat kell elfeledni, hanem a töviseket, melyek a halott rózsák után ott maradtak mélyen a szívünkben, s véresre sebeztek hosszú, álmatlan éjszakákon át...
Milyen lehet a töviseket elfeledni?
Ha a tövisek mellett újra kivirulnak a rózsák, szebben, pompásabban, mint valaha... legalább újra visszajönnek.
Ugye milyen szép is olyankor az élet, mikor a barna hegyekről csengve szaladnak lefelé a vadvizek, s megáradt patakok partján selyembe vonja a fűzeket a barka... hóvirág... milyen szép is az első hóvirág... a kék jácint s a kakasmandikó... mikor megfogod a menyasszonyod kezét, s vezeted a zöld gyepes úton a dombra fel... kacagva fogadnak a cinkék, a napsütés, a fák, a völgy, a rét... ugye Testvér: olyan messze marad mögötted a Tél... a szürke esték és sok-sok sírás...
Amikor lehinted őt a sok hófehér virággal, s kacagva csókolod le két szemét, s imádkozol: könyörgöm, Istenem, adj minékünk sok-sok ily napot...
Tavaszodik. A madaraid újra visszatérnek: a pacsirták, a gólyák és a fecskék, és nótások lesznek megint az esték, és holdasabbak, ábrándosabbak még, mint valaha... fák alatt a kispadra leülhetsz, s csordult szívedet rímbe öntheted, nem les meg senki... csak a holdvilág... és a kíváncsi, kis csillagszemek...
Ne sírj, Testvérem: tavaszodik mindjárt... ébred az erdő, a patak, a rét...
S ébred a szíved... a szíved.
Megjött a tavasz.
Nem így képzeltem el. Azt gondoltam, hogy kékebb lesz az ég... és sokkal zöldebb lesz a rónaság... és dalosabbak lesznek a mezők, a fák... nem így képzeltem ezt...
Azt gondoltam: a kertajtón kilépek... s a palánkon túl friss tavasz fogad, arannyal hímzett szőnyeget terít elém a napfény, s amerre rajta elmegyek, virágillat és nótaszó kísér: csengő madárdal és csengő patak... ezer virággal vár reám a rét, s kacag, kacag a március!...
Én így gondoltam ezt. S amikor a kertajtón kiléptem: a zöld gyep helyén csúnya, szürke sár. A szívemig már alig ért a napfény... s a bokrokon nem volt sehol madár. Úgy kószáltam, mint hontalan sóhajtás... magányos úton senki sem kísért. A kert nem énekelt... a patak szürke volt... csúf volt és lázadó. Nem volt virág. A szegény erdő koldus volt nagyon: úgy ácsorogtak tétován a fák... s oly kopott színű volt a hóvirág.
Bolyongás közben úgy talált az este... ködöt hozott csak és sok bánatot... és nem hozta el őt sem, akit vártam.
Szememre fájó szürkeség borult... éreztem, hogy már nem lesz több tavasz... nem lesz több csók... több nóta... több virág... nem lesz csak ősz... csak ősz.
Megjött a tavasz... nem úgy jött, ahogy vártam. Szomorú az, mikor valami nagyon szépet várunk: ragyogót, pompásat, gyönyörűt!... - és amikor megjön, megtorpanva látjuk: ó, ez se' szebb... ez is csak éppen olyan szürke, éppen olyan rút, mint sok-sok más, ami eltelt.
Olyankor meglepetve nézünk önmagunkra: megcsaltál megint...
Olyankor mindig vénülünk egy évet..."
Wass Albert
1928
