HTML

Szávuly Mihály-Zsolt blogja

A nap vicce

Friss topikok

Linkblog

Feltámadás...

Szávuly Zsolt 2013.04.03. 20:37

20130330502.jpg20130331504.jpg

Feltámadás.... Üres a sír húsvét hajnalban!

©pintizsuzsi

Szólj hozzá!

In memoriam "Cipő" (†Bódi László 1965-2013)

Szávuly Zsolt 2013.03.15. 17:44

 

Bódi László (beceneve Cipő; Ungvár, Szovjetunió, 1965. május 3. – Budapest, 2013. március 11.) magyar rockénekes, zeneszerző, dalszerző, a Republic együttes alapító tagja, énekese és frontembere, a rendszerváltás utáni Magyarország egyik legsikeresebb zenésze, dalszerzője.

 2732.jpg

Korai évei

Bódi László 1965. május 3-án született az akkor a Szovjetunió területén található Ungváron. Egyéves korában költözött családjával Kisvárdára, ahol ének-zene tagozatos általános iskolába járt. Gyerekkorában zongorázni tanult, valamint az egyik focicsapatban is játszott, majd tizennégy éves korában dalszövegírással kezdett foglalkozni. Saját elmondása szerint a Beatles együttes Egy nehéz nap éjszakája című zenés filmjének hatására döntött a zenei pálya mellett.

A Bessenyei György Gimnázium tanulójaként zenekart alapított Cipőfűző névvel, innen ragadt rá a Cipő becenév is. Az együttes Bódi apai nagybátyjának ötletére írt népdalszerű popszámokat játszott. Nyíregyházán rádiófelvételeket is készítettek. Zenekarával öt éven keresztül játszottak, utána sorkatonai kötelességét kellett teljesítenie, de a sereg tagjaként is többször állt színpadra. 1983-ban a sárvári diáknapokon verseivel és dalaival díjakat nyert. Ekkor ismerkedett meg Bródy Jánossal is. 18 évesen költözött Budapestre, ahol konzervatórium-előkészítőre járt, de mellette a Közlekedés- és Postaügyi Minisztérium Vasúti Főosztályánál és a Magyar Postánál is dolgozott mint vasutas és újságkihordó. Az 1980-as évek végén postaforgalmi segédtisztként végzett.

Republic

[…] a kilencvenes évekre mi maradtunk az egyetlen magyar popzenekar, amelyik magyar zenei gyökerekből táplálkozik. […] Ez a zenekar nem lett »kitalálva«, mint ahogy az sincs előre kitalálva, hogy milyenre csináljunk egy új lemezt.

– Bódi László a Republicról

1990. február 23-án Tóth Zoltánnal, Boros Csabával, Bali Imrével és Szilágyi Lászlóval megalapította a Republic együttest, és már nyáron felléptek a Beatrice koncertjein, mivel Nagy Feró megkedvelte a zenéjüket. 1990-ben jelent meg az első nagylemezük Indul a mandula!!! címmel. 1995-ben Cipő szólóalbummal jelentkezett. Több mint kétszáznegyven dalt szerzett a Republicnak (A 67-es út; Szállj el, kismadár; Ha itt lennél velem stb.), de számos dalt írt többek között Koncz Zsuzsának és Halász Juditnak is.

 222190_galeria_republic01.jpg

Az együttes elképesztően gyorsan befutott: tehetségkutatót nyert, majd az akkor a Hanglemezgyárban dolgozó Boros Lajos leszerződtette őket - és jött a Repül a bálna, ami gyakorlatilag letarolta az országot, 1990 nyarán nem lehetett egy lépést sem tenni anélkül, hogy az ember ne hallotta volna. Ekkor már a Beatricével koncertezett a Republic. Az Indul a mandula!!! nagylemez sikere borítékolható volt; de aztán jött az első és tulajdonképpen egyetlen kisiklás a zenekar pályáján. Mivel a Hungaroton-Gong kiadó élén váltás történt, a zenekarral dolgozó korábbi csapat pedig távozott, szabadulni akartak a két lemezre szóló szerződéstől. Így született 1991-ben az Üss a kazettára!, ami tulajdonképpen egyetlen hosszú dobszóló; kis példányszámban jelent meg kazettán.

Innentől kezdve viszont egyenes az út: a Quintnél, majd az EMI-nál majdnem évi rendszerességgel jöttek ki a Republic-lemezek, összesen harmincnál több kiadvány a koncertlemezekkel, válogatásokkal együtt. (Ezeken kívül még 1995-ben volt egy Cipő-album Rajcs Renátával, A Cipő és a Lány néven.) Az interjúkat viszonylag ritkán adó, médiaszerepléseit megválogató zenekar rendszeresen évi nyolcvan-száz koncertet adott. Elkötelezett rajongótábora alakult ki, amelynek megbecsülését a tagok fontosabbnak tartották, mint a szakmai és hivatalos díjakat. A tízéves évfordulóra megjelent tripla válogatáslemez alcímei jól jellemzik az együttes önképét: Szerelmes dalok; Közérzeti dalok; Népi-zenei dalok. Bár a saját útját járó, trendeket nem követő zenekar nem minden korszakában volt olyan intenzíven jelen a magyar rádiókban, mint a Repül a bálna vagy a Szállj el kismadár (1995) idején, így is rengeteg slágere volt - a teljesség igénye nélkül: Jó reggelt kívánok, Szeretni valakit valamiért, 67-es út, Neked könnyű lehet, Nagy kő zuhan, Dudu, Madárjós vakáción stb.

20130222-bodi-laszlo-cipo-a-republic3.jpg

"Egy olyan csapásirányban indultunk el, ami a régi zenekarokat jellemezte. Nevezhetjük magyar beatnek vagy popnak, a lényeg, hogy könnyen megjegyezhető dalokat írtunk érdekes, voltaképpen komoly szövegekkel. Ez a műfaj a kilencvenes években voltaképpen megszűnt, pontosabban rajtunk kívül senki sem foglalkozik ilyesmivel. Ha több ilyen zenekar létezne, valószínűleg a Republic sem nőtte volna ki ennyire magát. A kilencvenes években születtek értékes dolgok az alternatív műfajban, a tánczenében pedig egy rakás népszerű dal, de középen nem maradt semmi, csak a Republic" - így jellemezte Cipő az együttes helyét a magyar zenei életben egy 2001-es interjúban. A "régiek" közül írt dalokat Koncz Zsuzsának és Halász Juditnak, illetve a Republic közös lemezt adott ki Cseh Tamással.

Az 1996-tól kezdve hagyományszerűen március 15-én nagykoncertet adó Republicot többen politikailag elkötelezett zenekarnak tartották, de az említett interjúban Cipő arról beszélt, hogy a zenekar tagjai eltérő nézeteket vallanak, és amúgy Magyarország egyik legnagyobb problémájának azt tartja, hogy "eltérő gondolkodású emberek nem tudnak egymással leülni egy asztalhoz, mert abban a pillanatban az ellenséget látják a másikban, és nem a vitapartnert." 2010. március 15-én az akkor húszéves zenekar tagjai megkapták a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét.

Betegsége és halála

Bódi László évek óta krónikus szívritmuszavarban szenvedett, 2009-ben pedig megműtötték koszorúér-betegsége miatt, és lábon hordott ki egy szívinfarktust. 2013. február 15-én szívritmuszavara egy rohamot eredményezett. Laikusok próbálták újraéleszteni, majd a mentők háromnegyed órán át küzdöttek az életéért, ezután egy budapesti kórházba szállították, majd rögtön az intenzív osztályra került, ahol mélyaltatásba helyezték, amelyből – bár többször megpróbálták felébreszteni – viszont nem ébredt fel, így harmadfokú kómás állapotba került. Február 20-án gégemetszést hajtottak végre rajta, hogy szabadabbá tegyék a szervezetében az oxigénáramlást.

Az énekes állapota a következő hetekben változatlan volt. Február 23-án a Republic megtartotta 23. születésnapi baráti közönségtalálkozóját a budapesti Kossuth Klubban, ahol nem léptek fel, hanem a legközelebbi rajongók a zenekarral együtt szorítottak a gyógyulásáért. Az eseményen dr. Merkely Béla professzor, Cipő kezelőorvosa is megjelent, aki tájékoztatást adott az énekes állapotáról a jelenlévőknek. A találkozón számos magyarországi zenész jelen volt, hogy szolidaritásukat fejezzék ki a zenekarnak. Március 9–10-én kinyitotta a szemét, mozgott is, de az orvosok szerint ez egy epileptikus mozgás volt. Az orvosok ugyan még láttak elvi esélyt gyógyulására, azonban Bódi László 2013. március 11-én hajnalban, 1 óra 26 perckor Budapesten, életének negyvennyolcadik évében elhunyt.

Az énekest a kistarcsai temetőben helyezték nyugalomba, édesapja sírhelyéhez közel.

7.jpg

Magánélete

Édesapja kőművesként dolgozott. Felesége Zsuzsa, két ikerlányuk van, Petra és Réka. Az énekes külön élt családjától. Legközelebbi barátai között Bródy Jánost, Cseh Tamást és Koncz Zsuzsát említette. Nagy László (1925–1978) költő verseiért rajongott, illetve Bohumil Hrabal (1914–1997) cseh író művei voltak rá nagy hatással. Egy interjúban így nyilatkozott zenei ízlésével kapcsolatban: „Koncz Zsuzsa a kedvenc énekesem, és még mindig Illést, Lennont és Beatlest hallgatok”. Elmondása szerint az építészet is érdekelte: „nagyon szeretem nézegetni a házakat, érdekel, hogy néznek ki, érdekel a belsőépítészet és érdekelnek a bútorok”.

Nagyon kevés olyan ember van az életemben, akiket mélyen tisztelek, és akiknek úgy tudok a szemükbe nézni, hogy nem kell hazudnom. Ha ők nem lennének, akkor azt hinném, hogy bennem van a hiba, mert nekem semmi sem jó, és semmit nem tudok elfogadni.

– Bódi László

 

Nyugodjon békében! Emléke és zenéje örökre fennmarad!

 

Forrás: hu.wikipedia.org & quart.hu & youtube

Szerkesztette: Szávuly Mihály-Zsolt

Címkék: Republic Cipő Bódi László Bódi László Cipő Elhunyt Cipő Meghalt Cipő

Szólj hozzá!

Csodálatos

Szávuly Zsolt 2012.12.19. 21:13

dscf0071_1355934324.JPG_3264x2448

A világ legeslegszebb képe! Egy tökéletes kép összhangja...

Egy igazi zene...

Szávuly Zsolt 2012.06.18. 21:15

Ez nem "tücü-tücü"...

Szólj hozzá!

Karácsony apropóján

Szávuly Zsolt 2011.12.24. 22:30

Lábnyomok


Álmomban Mesteremmel

Tengerparton jártam, s az életem

Nyomai rajzolódtak ki mögöttünk:

Két pár lábnyom a parti homokon,

Ahogy Ő mindig itt járt énvelem.

De ahogy az út végén visszanéztem

Itt-amott csak egy pár láb nyoma

Látszott, éppen ahol az életem

Próbás, nehéz volt, sorsom mostoha.

Riadt kérdéssel fordultam az Úrhoz:

"Amikor életem kezedbe tettem,

S követődnek szegődtem, Mesterem,

Azt ígérted, soha nem hagysz el engem:

Minden nap ott leszel velem.

S most visszanézve, a legnehezebb

Úton, legkínosabb napokon át,

Mégsem látom szent lábad nyomát!

Csak egy pár láb nyoma

Látszik ott az ösvényen.

Elhagytál a legnagyobb ínségben?"

Az Úr kézen fogott s szemembe nézett:

"Gyermekem, sose hagytalak el Téged!

Azokon a nehéz napokon át

Azért látod csak egy pár láb nyomát,

Mert a legsúlyosabb próbák alatt

Téged vállamon hordoztalak!"

Szólj hozzá!

Csontváz

Szávuly Zsolt 2011.12.12. 14:23

Találsz egy csontvázat… Nézed… Lehet, hogy elszörnyedsz, de minden esetre kíváncsisággal tölt el… Elgondolkodsz… Valaha azok a csupasz csontok se voltak különben, mint te, vagy más ember. De már azt se tudod róla megállapítani, hogy férfi volt-e vagy nő. Eszedbe jut hirtelen, hogy milyen gyarló az ember, semmivé válik a teste, hiszen így nem hogy azt nem ismerik fel, hogy ki lehetett, hanem egyszerűen, ha nem vagy szakértő, azt sem tudod megmondani, hogy hány éves volt az illető, mikor a vég utolérte. És ez továbbgondolkodtat.

Ki lehetett ő, és mennyi ideje halott? Talán egy előkelő ember volt a környezetében, akire felnéztek, akiről példát vettek, vagy éppen ellenkezőleg tolvaj, akit talán éppen az életvitele miatt ért el a végzete. Lehet, hogy egy remek családapa, vagy egy szerető anya, aki talán éppen amint életet adott gyerekének hunyta le végleg a szemét? Vajon hogyan élhetett, merre járhatott, miken gondolkodhatott élete során… De semmi konkrétat nem fogsz meg tudni róla, hiszen ő már rég megszűnt létezni és senki sincs, aki emlékezne rá, hogy meséljen róla. És ekkor hirtelen rádöbbensz, hogy nem kell sok idő, talán 100-200 év és valaki majd a te csontvázadra is rátalál és ugyanígy fog gondolkodni, ugyanezeket fogja rólad feltételezni és ő sem fogja tudni majd eldönteni, hogy milyen ember voltál, hol éltél, kivel, és milyen döntő cselekedeteid voltak életed során. Semmit se fognak tudni rólad.

Sokan voltak a történelem során, akik nagy, hatalmas, emlékezetes emberek voltak: Makedón Nagy Sándor, Iulius Caesar, Bonaparte Napóleon, Adolf Hitler és még sokan mások előttük és utánuk. Talán egyszer valahol éppen valamelyikük csontvázára is ráakadt valaki, de nem tudta megmondani, hogy ki volt ő…

Halálunk után mind egyenlővé válunk, már ami az azután következő földi létet illeti…

 

Szólj hozzá!

Nokia 5230

Szávuly Zsolt 2011.09.04. 14:11

        Az egész valamikor július közepén kezdődött… Arra gondoltam, hogy (mivel már úgyis ilyen modern világban élünk) meglepem magamat egy okos-telefonnal születésnapomra. Neki is fogtam szétnézni erre-arra, hogy milyen kínálat van. Csakhogy túl sok volt a kikötésem: ne legyen túl drága, de azért legyenek benne a legalapvetőbb funkciók, amik egy okos-telefont jellemeznek, legyen jó stílusos, szép külsejű és persze legyen Nokia.

Ezzel neki is fogtam a keresgélésnek.

Hosszú tépelődés után eljutottam a Nokia E63 nevű telefonhoz, ami amúgy már nagyon rég tetszett. De mivel már régebbi (2009-es) típus volt, nem nagyon lehetett kapni újan, illetve lehetett, de kevés olyan bolt volt, ahol az ár is megfelelt. Végül kaptam egyet, ahol az ár is nagyon jó volt, a színe is (fekete) és még magyar nyelvű menü is volt benne gyárilag, mert nagyjából amit itt, Romániában árultak nem volt. El is döntöttem, hogy megveszem ezt a telefont. Szépen elkezdtem spórolni rá. Aztán mikor már háromnegyede meg volt az összegnek, keserűen tapasztaltam, hogy hirtelen szinte 20 %-ot drágult, ami ennél az árnál már jelentős. Nagyon felmérgelődtem ezen a dolgon. Hirtelen le is mondtam minden elképzelésemről, nem is érdekelt az egész.

            Aztán, kb. egy hónappal a születésnapom előtt ráakadtam tiszta véletlenül egy másik régebbi kedvencemre, a Nokia 5230-asra. Elhatároztam, hogy akkor teszek egy próbát ezzel, hisz valamivel olcsóbb is mint az E63-as, igaz kevesebbet is tud, de azt a keveset kiegészíti a beleépített GPS. Na, így újra nekifogtam a keresgélésnek. Nagy színválaszték nem volt, hiszen ez a típus csak fekete és fehér színben volt kapható. És természetesen nekem a fekete kellett.

Hamar nekimentem az első falnak, mikor észrevettem, hogy általában a fekete színű drágább mint a fehér. Akkor elkezdtem gyanakodni, hogy valami nincs a rendjén. Kérdezősködésbe kezdtem és kiderült, hogy az online boltokban, ahol ki van téve mindkét típus, nincsen raktáron csakis fehér és nem valószínű, hogy tudnak rendelni feketét. Ekkor már ismét kezdtem begerjedni. 5 napig csak az internetet bújtam és keresgéltem, kérdezősködtem, hogy miként lehetne megoldani hogy ne kelljen fehéret vennem. Már lassan lemondtam róla és úgy döntöttem, hogy megveszek egy fehéret, amit itt, Marosvásárhelyen láttam egy üzletben, mikor hirtelen ráakadtam egy bukaresti üzletre, ahol éppen véletlenül volt még pár darab fekete raktáron.

Hamar meg is rendeltem így ezt és most várom, hogy ha megérkezik: 1. mi lesz a csomagban?, 2. fogok-e csalódni a választásomban? Igaz, hogy még kicsit odébb van a születésnapom, de "addig üsd a vasat, míg meleg" alapon inkább lecsaptam rá, míg volt mire.

 

 

            És végül eljött az a nap, amikor meg kellett érkezzen a telefon (gyorspostán). Mivel du. négyig munkában voltam, felhívtam a futárcéget, hogy ne az otthoni címemre vigyék ki, hanem a munkahelyemre, mivel nem vagyok otthon. Egész nap türelmetlenül vártam, de semmi nem érkezett. Így amikor közeledett négy óra, telefonáltam, hogy mi a helyzet. Akkor mondták, hogy az autójuk jön vissza Ludasról és csak utána hordja szét a városban lévő közeli zónákat. Mondtam akkor, hogy mivel úgyis közel vannak és végül is útba esik hazafele, bemegyek én, személyesen. Oda értem, átvettem a csomagot, kifizettem és úgy feltéptem, mint etióp gyerek a segélycsomagot. Benne volt a telefon doboza és abban benne újszerű állapotban a Nokia 5230-as „okos” mobiltelefon.. Biciklivel voltam; gyorsan felerősítettem a küldeményt a csomagtartóra és ahogy csak tudtam repesztettem hazafele. Nagyon türelmetlen voltam.

Amint megérkeztem, rögtön mindent kibontottam. A dobozban becsomagolva találtam a készüléket, a „car-holder”-t, az akkumulátort, kötőt a „stylus”-al, használati utasítást, garancia-levelet, szoba-töltőt, stereo fejhallgatót; egyszóval minden benne volt ami kell.

            Beletettem a SIM-kártyát, beindítottam és hagytam, hogy vigyen magával. Azonnal jött SMS is – a szolgáltató küldte az MMS meg az Internet beállításokat. Ezután nekifogtam mindenféle beállításnak és kipróbálni minél hamarabb minden lehetséges funkcióját.

Menetközben észre sem vettem, hogy angol menüben dolgozom. Gondoltam állítsam át magyarra. Ekkor vettem észre, hogy sajnos nincs rajta magyar menü, amit elég furcsának találtam, hiszen a készülék Magyarországon volt gyártva. Kicsit hirtelen meglepett a dolog, de gondoltam, hogy csak annyi baj legyen, hisz ha nagyon szükséges, olcsón raknak rá magyar menüt bármelyik GSM szervízben. De nem is lett más baj (eddig). Nagyon jól működik a telefon; habár ami igaz az igaz, van valami amire még kíváncsi vagyok, mégpedig az akkumulátorra; állítólag kell pár töltés neki, míg beáll a normál használatba.

            De összességében véve eddig nagyon tetszik. Jól megy maga a telefon, könnyű kezelni, jól működik az érintő (csak rá kell szokni), nagyon gyorsan és jól megy az internet/letöltés, GPS is szinte kiválóan működik (csak kicsit nehezen jöttem rá a használatára és még most se értem 100%-osan, de majd belejövök), szépen szól a zene, stb. Szóval egy szó mint száz, nem bántam meg, tetszik. Ajánlom azoknak, akik olcsón akarnak okos telefont venni és akiknek fő a márka. Ezt már csak azért mondom, mert ennyi pénzért lehet venni mondjuk LG-t, vagy Samsung-ot stb. Android-os rendszerrel, mert ezen ugye Symbian van. De nekem fő a márka is… És a kérdésekre a válaszok: 1. minden benne volt a dobozban amire számítottam, 2. eddig még nem bántam meg!

 Képek (Kattints a képre nagyításhoz):

 


 

 

 

 

 

 

Külső hivatkozás: http://www.nokia.hu/termekek/teljes-kinalat/nokia-5230

Szólj hozzá!

Egy napom a tükör másik oldalán - egy kis nosztalgia...

Szávuly Zsolt 2011.08.28. 23:10

Egy kis nosztalgia… Egy iromány, amit még 2003-ban írtam.


"Egy napom a tükör másik oldalán

Egy reggel, mikor felébredtem valami szokatlan tűnt fel nekem. Mintha minden fordítva lenne. Felöltöztem, reggeliztem és elindultam az iskola felé, és az volt nekem a furcsa, hogy minden nagykorú, felnőtt ismerősöm „csókolomot” köszönt nekem, s mikor én ugyanezt köszöntem vissza nagyon durván néztek rám.

         Végre elértem az iskolába. Az osztályban nagy zaj volt. Mikor beléptem megláttam, hogy minden tanár ott ordibál a padban, mint egy kisgyermek és amint megláttak engem mindenik ezt köszönte: „Jó reggelt tanuló bácsi!” Én nem tudtam mire véljem a dolgot, csak álltam az ajtóban. Egyszer megjelent előttem Paró Péter tanár úr és megkezdte a jelentést. Megtudtam, hogy egy második osztályba léptem be és, hogy én vagyok a tanítójuk… Nagyon érdekes volt! Nem tudtam mire vélni a dolgot, azt hittem valami tréfa, így megfogtam a ragyogó alkalmat és játszottam a tanító szerepét. A jelentés alapján rájöttem, hogy hiányzik: Toman Zolika, Jancsi Katika, Acél Laura és Teke Andika.

         Az első óra román volt. Felmérőt írattam, már csak bosszúból is. Csend volt, nagyjából az osztályban, de óra végén az utolsó percekben Muki Lacikát és Balázs Bözsikét elkaptam, hogy puskáztak.

         A második magyar óra volt. Leckét adtam le. Muki Lacika mindig kotyogott, de mind hülyeséget. Kék Ildit pedig kiküldtem óráról, mert hintázott a széken. Azután pedig osztogattam piros pontot is, jó feleletekért. Név szerint: Borosdi Betikének, Tímár Krisztinek, és Dózsa Évinek.

         Ezután a matematika óra következett. Hát ez az óra már rosszul kezdődött, mert Paró Petike rágógumizott, így meg kellett dorgáljam. Az órán nagyon nagy zaj volt. Gondoltam egyet és nekifogtam a feleltetésnek. Először Bagoly Betike felelt, de ő nem tudván a leckét ötöst kapott. Ezután Simn Gabika felelt. Az ő felelete sem volt a legfényesebb, de neki adtam egy szűk nyolcast.

         A délután így-úgy eltelt. (...) Már megszoktam, és szinte élveztem is azt, ahogyan beszéltek velem a felnőttek.

         Este korán lefeküdtem és már arra gondoltam, hogy milyen jó lesz a következő nap. Már eldöntöttem, hogy kit feleltetek, mit fogok csinálni az órákon. Reggel, mikor felébredtem rájöttem, hogy már semmi sem ugyanaz, mint az azelőtti napon; visszatért a régi világ…"


                                               Szávuly Mihály-Zsolt

                                                           Csíkszereda

                                                                       2003.09.23

Szereplők*:

    Paró Péter – latintanár                       Balázs Erzsébet – némettanárnő

    Toman Zoltán – földrajztanár               Kék Ildikó – történelem-tanárnő

    Jancsi Katalin – fizikatanárnő               Borosdi Beáta – angoltanárnő

    Acél Laura – kémiatanárnő                  Tímár Krisztina – matematika-tanárnő

    Teke Andrea – vallástanárnő                Dózsa Éva – biológia-tanárnő

     Muki László – magyartanár                  Bagoly Beáta – romántanárnő

                                               Simon Gábor – spirituális

 

* - A valódi nevek át lettek írva.

 

Szólj hozzá!

Álom...

Szávuly Zsolt 2011.08.17. 17:35

„Nincsen rossz álom.

Mert amikor álmodunk: azt jelenti, hogy még élünk.

A halottak nem álmodnak, mert hiszen ők már mindent tudnak.

Tehát a legrosszabb álom sem jelent egyebet, mint azt, hogy még nem léptük át a halál néma kapuját; tennivalónk, elfoglaltságunk van a földön. Az álmok mutatják néha balsorsunkat is, amellyel majd bátran szemközt kell néznünk; de jelentik örömeinket is, amelyek majd felváltják csüggedtségünket.

A legrosszabb álomban is van valami jó.”

 

                                                                      Krúdy Gyula: Álmoskönyv                                                                                                                   1925

Szólj hozzá!

Egy emberi élet minden egyes tank benzinért...

Szávuly Zsolt 2011.03.23. 21:17

Irak: 143 milliárd hordónyi olaj, 120000 halott; alig több mint egy millió hordó egy életért.

Líbia: 44 milliárd hordónyi olaj, még egyelőre számoljuk a halottakat, a számadást majd később adjuk.

            Mit jelent a háború? Semmiképp sem Temesvár ’89 és nem is a párizsi szakszervezeti tüntetések. A puskapor ízét utoljára az európaiak a volt Jugoszlávia területén zajló mészárlás ideje alatt érezték a nyelvükön igazán… Líbia túl messze van a Nyugat kényes orrától. Ott most emberi húst szolgálnak fel a Tomahawk harci repülő lemezén. Ha megerőltetjük magunkat talán megértünk valamit ebből.

Attól a perctől nem fogy tovább a Hold, nem történik meg a Japánt sújtó földrengés és semmiféle fajta sugárzás nem fogja veszélyeztetni a margarint, amit a kenyérre kenünk.

            Az egész csak a pénz és a hatalom harca, semmi más. Mindig is az volt és az is lesz. Olyan ez, mint mikor az első vastag ajkú egyén kezébe vett egy botot és szétzúzta a mellette élő majom fejét csupán egy banánért. És, hogy keresztény kifejezéssel is megközelítsem ugyanezt a hasonlatot: azóta így megy ez, hogy Káin megölte testvérét, Ábelt csupán irigységből, mert neki több adatott. Alapvetően a szabályok ugyanazok maradtak. Támadások, erőszak, gyilkolás, mind-mind nem jelent mást, mint egy út annak a megszerzésére, ami nem hozzád tartozik, nem a tied.

A háború bennünk van. És amikor kezdjük elfelejteni a mészárlás, brutalitás izét, tesznek róla, hogy újra eszünkbe juttassák.

Líbiában ez egy számlakiegyenlítés egy pszichopata diktátor és egy csapat demokrata között, akiket mind külön-külön bizonyos érdekek hajtanak (: egy jövőbeni választás, a kőolaj készletek megszerzése, vagy csak egyszerűen erőfitoktatás). E fölött a világ két részre oszlik: akik meghalnak és akik ezt végig nézik.

Ha igazán csendben vagyunk és jól hallgatózunk már hallani lehet, hogy ahogy bugyog az olaj a nyitott seben egy líbiai gyerek mellkasán.

Minden a hatalom és a természeti kincsek körül forog: Dél-Afrikában az arany, az arab országokban a kőolaj és a világ minden táján, főleg a szegényebb vidékeken arra törekszik mindenki, hogy minél jobban kiaknázza Földünk természeti kincseit és minél nagyobb hatalomra tegyen szert, hogy ő irányítson…

Szólj hozzá!

Tehetetlenül

Szávuly Zsolt 2011.03.16. 20:16


Végre, nagy nehezen újra nekifogtam dolgozni… Tavalyi munkahelyemre vettek vissza. Így ismét járom az országot keresztül-kasul.

 

Éppen a napokban történt, hogy Nagyváradra kellett mennem, de útközben Kolozsvárra is árut vittem, így oda is bementem. Mivel a furgon hátsó ajtóival a közelmúltban gond volt, mikor végeztem Kolozsváron az utolsó helyen és elindultam Nagyvárad fele, a város kijáratánál félrehúztam, hogy megbizonyosodjak róla, hogy biztos jól becsuktam az ajtókat és útközben nem fognak kinyílni. Valahogy úgy adódott, hogy éppen olyan helyen álltam meg, ahol az emberek stoppoltak (itt megjegyezném, hogy az autó utastere három személyes, ami már tele volt, ugyanis két ismerősöm is velem utazott Várad fele, így csak a hátsó rész volt félig üres, ahol az árú van, de persze ott tilos embert szállítani). Ki is szálltam és hátramentem megnézni az ajtókat. Kinyitottam és közben valamit igazítottam az árun is, mert láttam, hogy az egyik dobos kicsit rosszul fekszik. Amint szálltam ki hátulról odajött hozzám egy kb. 70-75 éves idős ember. Őszintén az arca és a kinézete nem volt a legbizalomgerjesztőbb, de ez mellékes. Két hóna alatt mankó volt. Nehézkesen bicegett oda az autó hátuljához. Szembeállt velem és azt mondta: Vă rog să mă luaţi până la Huedin (Megkérem vigyen el Bánffyhunyadig). Mondom neki, hogy: Nu vă supăraţi, dar nu am cum, pentru că în cabină nu mai am loc, iar aici, în spate nu vă pot duce, nu se poate (Ne haragudjon, de nincs ahogy, mert az utastérben nincs több hely, itt pedig, hátul nem lehet, nem szabad). De csak nem hagyott békén, így folytatta: Vă rog din tot sufletu’, că acum am ieşit din spital, şi nu am cu ce să mă duc acasă (Nagyon szépen kérem, vigyen el, mert most jöttem ki a kórházból és nincs mivel hazajussak). Mondom: Înţelegeţi domnule că nu vă pot lua (Értse meg uram, hogy nem tudom felvenni). És ekkor már elcsuklott a hangja s azt mondta: Dar o să mă întind aici în spate şi nu mă va vedea nimeni (De elnyúlok itt hátul és senki nem fog meglátni). De én hajthatatlan voltam, nem mertem megkozckáztatni 35-40 km-t úgy utaztatni hátul a raktérben valakit, mert ha soha meg nem állít a rendőrség, ilyenkor az ember úgy kapja el, hogy pont most, és akkor nagy gondjaim lennének. Nu vă supăraţi, dar nu vreau să risc (Ne haragudjon, de nem akarok kockáztatni). Dar vă dau şi 10 lei (Adok tíz lejt, csak vigyen el). És ekkor már szinte zokogott… És én csak azt mondtam, hogy: Puteţi să-mi daţi şi 100, nici aşa nu se poate (Adhat 100 lejt is, akkor se lehet ide). És ekkor csendben zokogva továbbállt az öreg ember, én meg beugrottam az autóba és továbbhajtottam Várad fel. Akkor egy ideig nem is éreztem semmit, nem érdekelt a dolog. Aztán szépen lassan úgy előtört belőlem, főleg, mikor egyedül mentem hazafele este és úgy elgondolkodtam az eseten. Újra felelevenítettem minden percet, minden pillanatot és valahogy nagyon rosszul éreztem magam, nagyon sajnáltam azt a szegény öreg embert, hogy olyan szerencsétlenül ott maradt és folyton az járt és jár azóta is a fejemben, hogy vajon végül mi lett vele, hazaért szerencsésen? Legfőképpen az a kijelentése ütött meg nagyon, hogy ad 10 lejt, csak elvigyem és utána a csendes zokogás. Elgondolkodtam, hogy neki valószínűleg az volt minden vagyona és ahogy a romániai egészségügyet ismerem, valószínűleg mivel szegény szerencsétlen bácsinak pénze se volt kitették a kórházból, aztán menj amerre a szemed lát és élj ahogy tudsz. Nagyon zavart az eset, fájt, hogy nem tudtam rajta segíteni, nem hagyott nyugodni ez az egész dolog, este lefekvéskor is gyötört a gondolat, hogy vajon mi lett vele, hogy alakult végül a hazajutása? Nagyon remélem, hogy szerencsésen hazaért…

Egy dolog azonban biztos: ez a történet nagy nyomott hagyott a lelkemen és jó sokáig emlékezni fogok rá és mondhatni azt, hogy zavarni fog. Zavarni fog, főleg azért, mert olyan hidegen válaszoltam minden mondatára és zavarni fog, mert nem tudtam neki segíteni…

Szólj hozzá!

Egy film valódi hatása

Szávuly Zsolt 2010.12.20. 21:15


December közepe volt. Este. Ültem az ablak mellett egy széken és néztem ki az ablakon, hogy milyen szépen hull a hó és lassan mindent beborít fehér ártatlansága. Egyszer csak eszembe jutott, hogy jó lenne megnézni egy filmet. Le is ültem a számítógép elé és elkezdtem böngészi a letöltött filmjeim között, hogy melyik lenne esélyes. Volt ott jószerével olyan mű, amit még nem láttam, de nem nagyon volt kedvem egyikhez sem… Egyik akció, másik komédia, harmadik történelmi film és így tovább, de nem tudtam dönteni. Valahogy úgy éreztem, hogy nem ezekre vágyom. Nem tudtam mit csináljak, hogy mit nézzek, így beléptem az egyik fájlmegosztó oldalra, ahová regisztrálva vagyok és ott nézegettem, hogy milyen filmeket osztottak meg akkortájt. Volt a sok megosztó között egy felhasználó, aki akkoriban nagyon sok filmet töltött fel. És főleg azokat néztem, mert sok olyan filmje is volt, amik visszaidézték gyerekkoromat, de nem sokra jutottam még így sem… Nézegettem egyik leírást a másik után, de nem nagyon tudtam megállapodni egyiknél sem. Eldöntöttem, hogy lesz ami lesz, csak úgy találomra kiválasztok egyet. Rá is találtam a kisorsoltra. A címe ez volt: Híd Terabithia földjére (Bridge to Terabithia). Be is tettem tölteni. Közben utánanéztem a Google képkeresőjében, hogy hadd lám mi van ebben a filmben. Láttam, hogy olyan meseszerű, trollokkal, törpékkel és egyéb mesebeli figurával. Hát gondoltam jó… Megnézem, ha már letöltöm, habár így a képek alapján nem nagyon voltam elragadtatva…

Azon az estén aztán akadt dolgom és már nem néztem meg. De másnap este ugyanúgy nagy magányomban ismét rám tört a vágy egy filmre. Már elkezdtem gondolkodni, hogy mit is nézhetnék és akkor hirtelen eszembe jutott a film, amit azelőtt este töltöttem le. Na gondoltam, ha már olyan „varázslatosan” kiválasztottam, akkor megnézem, lesz amilyen lesz.

Nekifogtam. Először arra jöttem rá, hogy elég sok ismerős színész játszik benne. Többek között a második Terminátorból ismert Robert Patrick, valamint a 2008-as Utazás a Föld középpontjába szereplő Josh Hutcherson, továbbá AnnaSophia Robb, akit a Hipervándorból, vagy A Boszorkány-hegyből ismerhetünk és a Charlie és a csokigyárból. És ott van még Az igenemberben feltűnő Zooey Deschanel. Külön kiemelném Bailee Madison-t is, aki ugyancsak jól teljesített a filmben.

A film Katherine Paterson azonos című könyve alapján készült. Története viszonylag egyszerű: gyerekek, akik mesevilágot álmodnak és képzelnek maguk köré és akiknek mindennapjait az iskola tölti be. Jesse, aki magába zárkózó, szegény családból származó fiú, akit folyton zaklatnak iskolatársai, nagyon szeret rajzolni. Másik főszereplő Leslie, aki az újonnan érkező diáklány, tele álmokkal és hatalmas képzeletvilággal, amibe később „belerántja” Jesse-t is. Szomszédok lévén és mivel Leslie is az iskolai nagymenők céltáblájává válik, hamar összebarátkoznak és suli után a házuk közelében lévő erdőben kószálnak, amiről elképzelik, hogy egy más dimenzió, egy más, mesebeli világ, amit elneveznek Terabithia-nak, és ahová úgy lehet átjutni, ha a patak fölött lévő kötélen áthintáznak a túlpartra. Minden nap szabadjára engedve képzeletüket új és új kalandokat élnek át ebben a mesés világban.

Első látásra és hallásra a történet egy gyermekmesének tűnik, pedig egyáltalán nem az.

Mondhatni, hogy körülbelül a film közepéig számomra enyhén élvezhető a történet, és mikor már lassan odakerülnék, hogy érzem, hogy kezdem unni, megtörténik a nagy áttörés, ami számomra imádnivalónak fokozza az egészet. Így első látásra azt mondhatom el, hogy ilyen hatást még egy film se váltott ki belőlem az Én, Pán Péter-en kívül (Finding Neverland). Egy bizonyos történés miatt a film igazi nagy fordulatot vesz és a gyermekmesének induló történet hirtelen érzelemmel teli, hiteles valóság lesz.

A film azzal a csodás jelenettel zárul, mikor megjelenik előttünk a híd, amiről csak sejteni lehetett a film alatt, és képzeletbelinek tűnt.

 

Összefoglalva: az, hogy a filmet megnéztem a véletlen műve volt, de nagyon szerencsés véletlen, hisz olyant kaptam amint végignéztem, amire abszolút nem számítottam és még azt is elmondhatom, hogy eljött egy olyan pont a történetben, amikor elérzékenyültem, és nem tudtam felfogni, hogy igazán mi folyik és ez a fordulat olyan csodálatos volt, hogy ezáltal minden elismerésem a történet írójának és a film szerzőjének is.

Végszóként pedig annyit, hogy azt hiszem, ilyen egy igazi film, amit ha az ember megnéz, nem kezd el rosszat álmodni tőle, vagy nem képzeli azt magáról, hogy szuperhős stb., hanem egyszerűen felismeri gyermekkorát benne és azt, hogy milyen egy valóságos mese.

Ajánlom mindenkinek!

Híd Terabithia földjére
(Bridge to Terabithia)


amerikai fantasy, 94 perc, 2007

Rendező: Csupó Gábor
Író: Katherine Paterson
Forgatókönyvíró: Jeff Stockwell, David Paterson
Zeneszerző: Aaron Zigman
Operatőr: Michael Chapman


Szereplők:
Josh Hutcherson (Jesse Aaron)
AnnaSophia Robb (Leslie Burke)
Zooey Deschanel (Ms. Edmonds)
Robert Patrick (Jack Aarons)
Devon Wood (Brenda Aarons)

IMDB link

PORT.HU link

 

 

 

Szávuly Mihály Zsolt

Szólj hozzá!

A kommunizmus hét csodája

Szávuly Zsolt 2010.11.08. 22:07

1.      1. Mindenkinek volt munkahelye!

2.      2. Bár mindenkinek volt munkahelye, mégsem dolgozott senki!

3.      3. Bár nem dolgozott senki, a terv mégis 100%-ban teljesítődött!

4.      4. Bár a terv 100%-ban teljesítődött, mégsem volt semmi!

5.      5. Bár nem volt semmi, mégis mindenkinek mindene megvolt!

6.      6. Bár megvolt mindenkinek mindene, mégis mindenki lopott!

7.      7. Bár mindenki lopott, semmi sem hiányzott!

Szólj hozzá!

Korrupció, bürokrácia, munkanélküliség...

Szávuly Zsolt 2010.10.22. 10:26

Nemrég olvastam egy cikket, miszerint Európában (talán) Románia az egyedüli ország, ahol azokat tekintik munkanélkülinek, akik nyilván vannak tartva a Munkaügyi Hivatalnál és munkanélküli segélyt („sommer-pénzt”) kapnak. A cikk továbbá azt is írta, hogy azok, akiknek lejárt az a bizonyos 15 hónap és még mindig nem kaptak munkát, elesnek a segélytől és rögtön kiesnek a statisztikából, amely összeírja a munkanélkülieket. Ehhez még hozzá jönnek az olyanok, akik tanulmányaik végeztével nem kaptak állást és a nyilvántartásba se kerültek bele és azok is, akik valahol dolgoztak hivatalosan pár hónapot (6-9 hónapot), de mivel nem dolgozták le a 12 hónapot, ami hivatalosan elő van írva arra, hogy utána ismét bekerüljenek a munkanélküliek csapatába, ismét kiesnek ezen „kiváltságból”.

            Tehát, ha valahol azt halljuk, hogy Romániában az állástalanok aránya kb. 6,5%, akkor erre nyugodtan rá lehet tenni majdnem még egy ennyit és akkor az eredmény kijön nagyjából 12%-nak. Ennek körülbelül az egyharmada „fekete munkával” próbál egyik napról a másikra vergődni, így maradunk azoknál, akik ténylegesen nem dolgoznak és az így kijön kb. 8%-nak. Persze azért azt a maradék 4%-ot sem szabad kizárni, mert az a fajta munka több szempontból ingatag: nem stabil, nem biztos, hogy jól fizető, fenn áll a rajtakapás veszélye stb.

És még akkor nem beszéltem azokról, akik úgy gondolták, hogy egy külföldi állással többre jutnak. Ezeknek is nagyon kevés része van a nyilvántartásba véve.

            Az álláskeresés meg egy külön kategória. Személyes tapasztalatként írom le, hogy egyszer, nem is olyan rég vettem egy hirdetéseket tartalmazó újságot, melyben álláshirdetés is akadt egy pár. Az érdekessége a történetnek az, hogy éppen aznap vettem a lapot, mikor megjelent! Ki is szemeltem egy hirdetést, melyről úgy gondoltam, hogy akár végső esetben el is vállalhatnám (mert ugye az ember manapság nem válogathat, mindegy, hogy mennyit tanult és hol a lényeg úgyis az, hogy mennyi az ismeretséged és milyen mély a zsebed!). Felhívtam a megadott telefonszámot és egy úr szólalt meg a vonal túlsó oldalán. Mondom neki, hogy milyen ügyben hívom. Erre fel ő azt mondja nekem, hogy nagyon sajnálja, de az állást már betöltötték… És itt pufff. Hidegzuhany. Mondtam neki, hogy hát köszönöm szépen és lekapcsoltam a hívást. Elképesztő! Megjelenik egy lap, melyben hirdetések vannak. A megjelenést követő (max.) 10. órában felhívok egy hirdetést és már el van foglalva… Tisztában vagyok vele, hogy sok állás-hirdetés kamu, mivel ha meghirdetnek egy állást, akkor azt ha már van valaki, aki betöltse, úgyis ki kell íratni valamelyik állás-hirdető rovatba, mert azt a törvény így kéri, de hogy már a hirdetéseknek 80%-a ilyen legyen? Hát az valami nagyon felháborító. A maradék 20 pedig „lucreaza acasa”, „faci bani cu internetul”, „videochat” stb.

            Több álláshirdető portálon is regisztrálva vagyok. Habár erre nagyon nem térek ki, csak pár sorban, mert ez még jobban felháborít! Már lassan több mint két hónapja keresem a munkát! Ez idő alatt legalább 100 önéletrajzot küldtem el. Az a jó ezekben a portálokban, hogy nyomon lehet követni, hogy mikor nézik meg a jelentkezésemet. És a majdnem 100 elküldött jelentkezés közül sokat mondok, ha azt mondom, hogy több mint két hónap alatt megnéztek 15-öt. Az már megint más kérdés, hogy abból a 15-ből hányan hívtak állásinterjúra: mindössze 3 cég. És hogy ebből melyik jött össze? Hát egyik se! Pedig már arra is kész vagyok, hogy költözzek, ha muszáj. Immár 6 városban is keresek munkát (szülővárosomon kívül).

            Ha van egy hirdetés és jelentkezel azt mondják, hogy nincs tapasztalatod, ha már elmúltál negyven akkor valószínű, hogy túl sok van, mert azt mondják, hogy túl idős vagy! Kérdezem én, visszatérve egy fiatalra, aki éppen befejezte tanulmányait és szeretne elhelyezkedni bárhol, honnan legyen annak tapasztalata, ha az esélyt se adják meg neki? Mert olyan nehéz lenne, ha elvállal valamit párszor elmagyarázni neki, hogy mit is kell csináljon? Biztos, ha tiszta szívből dolgozni szeretne, akkor belejönne, mert az ember mindent meg tud tanulni kellő gyakorlással. Ha meg tapasztalatod van és jelentkezel, hiába jelenik meg a hirdetés fél évig majdnem minden héten, számba se vesznek…

            Sajnos ez folyik itt! Ha nincs elég (és jó) ismerősöd és jó mély zsebed, nagyon kevés az esélyed, hogy akár még egy rossz állást is kapj!

 

Szávuly Mihály-Zsolt

2010. október 22.

Szólj hozzá!

Megszületni, élni és... elmúlni. IN MEMORIAM Szávuly András

Szávuly Zsolt 2010.09.17. 20:48

Mi az élet? Ez a nagy kérdés, ami minden embernek eszébe jut élete során legalább egyszer… „Egyszer megszülettünk, ezért majd egyszer meghalunk…”, ahogy a népszerű dalban is van… De akkor miért élünk? Egy bizonyos célért? Ami talán a halál? És ami ennél is fontosabb: mi a halál: vége mindennek, amiért egész életünkben küzdöttünk, vagy egy új kezdet, vagy ahogy szinte minden vallás hirdeti a földön, akkor kezdődik igazi életünk? Sajnos ezt senki nem tudja és talán ezért is annyira fájó nekünk, mikor valaki szerettünk, akivel összekötött az élet elhagy minket. És a legfájóbb ilyenkor az, hogy nem tudjuk megérteni, felfogni, hogy mi is történt igazából és miért is történt, látjuk-e egymást még valaha, valamilyen formában, mi lesz vele ezután? De sajnos ez is, mint minden más, ami a halállal kapcsolatos csak kérdést szül és válaszok helyett csak feltevések, okoskodások születnek.

Egy biztos: előbb-utóbb mindenkire ez a sors vár, ez az egy biztos az életünkben, hogy „elmúlunk létezni e földi létben”.

            Vajon akkor hiábavaló lenne életünk? Csak átélünk egy életet és aztán (legtöbbször szörnyű szenvedések között) csak úgy meghalunk? Nem hiszem. Mert csak én, ha visszatekintek az eddig eltelt 23 életévemre arra a következtetésre jutok, hogy érdemes volt élni, és hálás kellene legyek, élhetek. Ugyanakkor elfogadom azt a tényt, hogy azért, hogy én élhessek valakinek meg kell halnia… Hisz ez az élet rendje: egyesek eltávoznak, hogy helyükbe újak jöjjenek. És hiszek abban, hogy életünknek van értelme, nemcsak az a végső cél, hogy elmúljunk, annál inkább az, hogy ha eltávozunk valami maradandót hagyjunk magunk után, amire büszkék lehetnek az utódaink.

Viszont e hitemen mikor elgondolkodom, mindig rám tör a kétely és a legnagyobb kérdés: miért? Tudom azt, hogy van egy oka annak, hogy az ember nem tudja felfogni ami történik élete során és végén és ezt ugyanolyan természetes dolognak tartom, mint a kíváncsiságunkat, ami ezt kutatja és találgatja, a „miértet”.

            „Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz” – írja Stephen King. És valóban így van ez: a legnehezebb ha elveszítünk valakit az, hogy azt a veszteséget elfogadjuk, beletörődjünk. Hisz nincs annál rosszabb érzés szívünkben, mint mikor valakit elveszítünk, akit egész közelről ismerünk és sok minden hozzáfűz. Olyankor azt érezzük, hogy minden értelmetlen lesz, minden megszűnik, halandó voltunkra gondolunk és eszünkbe jut, hogy mi is egyszer elmegyünk és az ugyanúgy fog fájni szeretteinknek. Ilyen veszteségkor még a legerősebb ember is megrendül…

            Az élet értelme a halál… furcsa kijelentés ez, de egyszerre mindent magában hordoz. Az abszolút pesszimista ember ezt így is látja és azt mondja, hogy minek tegyem ezt vagy azt, miért éljek így vagy úgy, ha úgyis is meghalok. Számára értelmetlen az élet. Az optimista viszont ellenkezőleg, mindent kihasznál, amit az életben ki lehet. Arra törekszik, hogy ha majd eljön az ő ideje is, akkor úgy tekintsen vissza leélt életére, hogy elmosolyogjon rajta. Ha magamat kellene besoroljam e két kategória valamelyikébe, talán egyikbe sem illenék bele, inkább azt mondom, hogy valahol a kettő között vagyok.

            Sajnos a végkövetkeztetésem az, hogy bárhogy is élünk, bármit is teszünk, minden ember egy cél fele halad. És az alól senki sem kivétel. Talán ami nagyon fontosnak találok leírni, az egy híres graffiti rajz idézete: „Mikor világra jövünk sírunk és körülöttünk mindenki nevet. Igyekezzünk úgy élni, hogy mikor eltávozunk nevetve menjünk és körülöttünk mindenki sírjon”.

 

            Nagytatám egy nagyon kiegyensúlyozott életet élt. Nagyon fiatal korától már dolgozott és bármilyen helyzetben megállta a helyét. Felnevelt 11 gyereket, akik örök hálával tekintettek és tekintenek ezért rá. Élete során mindig megpróbálta magából kihozni a legtöbbet és mindenkinek a legjobbat adni, mindenkin segíteni. Ha valakire azt lehet mondani, hogy önzetlen, akkor rá biztosan. Sajnos, mondhatni akár úgy is, hogy példamutató élete során sok szenvedésben is volt része. De derekasan kiállta az mindet, mígnem az utolsó nagy csatában a szenvedésével véres csatát vívott: nem sokkal több mint egy éve kiderült, hogy a lába érszűkületes. Hamar el is vesztette a bal lábát. És már, mikor lassan kezdett beletörődni veszteségébe szörnyű csapást mért rá a sors: másik lábának helyzete is egyre rosszabbodott, mígnem azt is amputálni kellett augusztus elején. Sajnos ez már túl sok volt neki, nem tudott belenyugodni veszteségébe és egészen magába zárkózott. Ezzel már érezte, hogy elvesztettnek érezte a harcot. Szeptember 13-án agyvérzés miatt kórházba szállították, de már nem volt mit tenni, még aznap a késő esti órákban átadta lelkét az örökkévalóságnak… Ugyanazon a napon, mikor édesapám születésének évfordulója van...

 

„Ne sírjatok, én már nem szenvedek, a fájdalom az, hogy nem lehetek veletek. Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” Megtört szívvel és mély fájdalommal tudatjuk, hogy a drága jó édesapa, szeretett férj, nagyapa, dédnagyapa, rokon, szomszéd, id. SZÁVULY ANDRÁS 80 éves korában csendesen megpihent. Temetése 2010. szeptember 15-én 13 órakor lesz a szentháromsági családi háztól. Bánatos felesége, tizenegy gyermeke és azok családja. Nyugodjál békében.”

“Megrendült szívvel búcsúzunk drága testvérünktől, SZÁVULY ANDRÁSTÓL aki rövid szenvedés után csendesen megpihent. Emléke legyen áldott, nyugalma csendes. Négy testvére és azok családja.”

 

Nagytatám, Szávuly András emlékére. Nyugodjon békében!

2010. szeptember 15.

 

Szólj hozzá!