Mi az élet? Ez a nagy kérdés, ami minden embernek eszébe jut élete során legalább egyszer… „Egyszer megszülettünk, ezért majd egyszer meghalunk…”, ahogy a népszerű dalban is van… De akkor miért élünk? Egy bizonyos célért? Ami talán a halál? És ami ennél is fontosabb: mi a halál: vége mindennek, amiért egész életünkben küzdöttünk, vagy egy új kezdet, vagy ahogy szinte minden vallás hirdeti a földön, akkor kezdődik igazi életünk? Sajnos ezt senki nem tudja és talán ezért is annyira fájó nekünk, mikor valaki szerettünk, akivel összekötött az élet elhagy minket. És a legfájóbb ilyenkor az, hogy nem tudjuk megérteni, felfogni, hogy mi is történt igazából és miért is történt, látjuk-e egymást még valaha, valamilyen formában, mi lesz vele ezután? De sajnos ez is, mint minden más, ami a halállal kapcsolatos csak kérdést szül és válaszok helyett csak feltevések, okoskodások születnek.
Egy biztos: előbb-utóbb mindenkire ez a sors vár, ez az egy biztos az életünkben, hogy „elmúlunk létezni e földi létben”.
Vajon akkor hiábavaló lenne életünk? Csak átélünk egy életet és aztán (legtöbbször szörnyű szenvedések között) csak úgy meghalunk? Nem hiszem. Mert csak én, ha visszatekintek az eddig eltelt 23 életévemre arra a következtetésre jutok, hogy érdemes volt élni, és hálás kellene legyek, élhetek. Ugyanakkor elfogadom azt a tényt, hogy azért, hogy én élhessek valakinek meg kell halnia… Hisz ez az élet rendje: egyesek eltávoznak, hogy helyükbe újak jöjjenek. És hiszek abban, hogy életünknek van értelme, nemcsak az a végső cél, hogy elmúljunk, annál inkább az, hogy ha eltávozunk valami maradandót hagyjunk magunk után, amire büszkék lehetnek az utódaink.
Viszont e hitemen mikor elgondolkodom, mindig rám tör a kétely és a legnagyobb kérdés: miért? Tudom azt, hogy van egy oka annak, hogy az ember nem tudja felfogni ami történik élete során és végén és ezt ugyanolyan természetes dolognak tartom, mint a kíváncsiságunkat, ami ezt kutatja és találgatja, a „miértet”.
„Az emberek sok mindent elhallgatnak a halálról... többek között, hogy milyen hosszú ideig tart, míg a szívedben is meghalnak azok, akiket a legjobban szeretsz” – írja Stephen King. És valóban így van ez: a legnehezebb ha elveszítünk valakit az, hogy azt a veszteséget elfogadjuk, beletörődjünk. Hisz nincs annál rosszabb érzés szívünkben, mint mikor valakit elveszítünk, akit egész közelről ismerünk és sok minden hozzáfűz. Olyankor azt érezzük, hogy minden értelmetlen lesz, minden megszűnik, halandó voltunkra gondolunk és eszünkbe jut, hogy mi is egyszer elmegyünk és az ugyanúgy fog fájni szeretteinknek. Ilyen veszteségkor még a legerősebb ember is megrendül…
Az élet értelme a halál… furcsa kijelentés ez, de egyszerre mindent magában hordoz. Az abszolút pesszimista ember ezt így is látja és azt mondja, hogy minek tegyem ezt vagy azt, miért éljek így vagy úgy, ha úgyis is meghalok. Számára értelmetlen az élet. Az optimista viszont ellenkezőleg, mindent kihasznál, amit az életben ki lehet. Arra törekszik, hogy ha majd eljön az ő ideje is, akkor úgy tekintsen vissza leélt életére, hogy elmosolyogjon rajta. Ha magamat kellene besoroljam e két kategória valamelyikébe, talán egyikbe sem illenék bele, inkább azt mondom, hogy valahol a kettő között vagyok.
Sajnos a végkövetkeztetésem az, hogy bárhogy is élünk, bármit is teszünk, minden ember egy cél fele halad. És az alól senki sem kivétel. Talán ami nagyon fontosnak találok leírni, az egy híres graffiti rajz idézete: „Mikor világra jövünk sírunk és körülöttünk mindenki nevet. Igyekezzünk úgy élni, hogy mikor eltávozunk nevetve menjünk és körülöttünk mindenki sírjon”.
Nagytatám egy nagyon kiegyensúlyozott életet élt. Nagyon fiatal korától már dolgozott és bármilyen helyzetben megállta a helyét. Felnevelt 11 gyereket, akik örök hálával tekintettek és tekintenek ezért rá. Élete során mindig megpróbálta magából kihozni a legtöbbet és mindenkinek a legjobbat adni, mindenkin segíteni. Ha valakire azt lehet mondani, hogy önzetlen, akkor rá biztosan. Sajnos, mondhatni akár úgy is, hogy példamutató élete során sok szenvedésben is volt része. De derekasan kiállta az mindet, mígnem az utolsó nagy csatában a szenvedésével véres csatát vívott: nem sokkal több mint egy éve kiderült, hogy a lába érszűkületes. Hamar el is vesztette a bal lábát. És már, mikor lassan kezdett beletörődni veszteségébe szörnyű csapást mért rá a sors: másik lábának helyzete is egyre rosszabbodott, mígnem azt is amputálni kellett augusztus elején. Sajnos ez már túl sok volt neki, nem tudott belenyugodni veszteségébe és egészen magába zárkózott. Ezzel már érezte, hogy elvesztettnek érezte a harcot. Szeptember 13-án agyvérzés miatt kórházba szállították, de már nem volt mit tenni, még aznap a késő esti órákban átadta lelkét az örökkévalóságnak… Ugyanazon a napon, mikor édesapám születésének évfordulója van...
„Ne sírjatok, én már nem szenvedek, a fájdalom az, hogy nem lehetek veletek. Szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” Megtört szívvel és mély fájdalommal tudatjuk, hogy a drága jó édesapa, szeretett férj, nagyapa, dédnagyapa, rokon, szomszéd, id. SZÁVULY ANDRÁS 80 éves korában csendesen megpihent. Temetése 2010. szeptember 15-én 13 órakor lesz a szentháromsági családi háztól. Bánatos felesége, tizenegy gyermeke és azok családja. Nyugodjál békében.”
“Megrendült szívvel búcsúzunk drága testvérünktől, SZÁVULY ANDRÁSTÓL aki rövid szenvedés után csendesen megpihent. Emléke legyen áldott, nyugalma csendes. Négy testvére és azok családja.”
Nagytatám, Szávuly András emlékére. Nyugodjon békében!
2010. szeptember 15.
